Légzéserősítés
A COPD-s betegek tüdeje általában felfújt (hiperinflált) állapotban van. Ennek az állapotnak a rögzülése tüdőtágulat (emfizéma) illetve hordó alakú mellkas kialakulásához vezet. A tágult tüdő lenyomja a rekeszizmot is, és csak kevés lehetőség marad a hatékony légzésre. Le kell először ereszteni a felfújt tüdőt ahhoz, hogy legyen hely a friss levegő belégzésére, illetve a terhelés során jelentkező többlet oxigénigény kielégítésére.
Ajakfékes légzés. A leghatékonyabb légzési gyakorlat az ellenállással szembeni kilégzés. A belélegzett levegőt az összecsücsörített ajkakon keresztül lassan fújja ki a beteg, mintha hang nélkül fütyülne. A kilélegzett levegő útjába állított akadály meggátolja a kishörgők falának az összeesését, és így lehetővé válik az, hogy több levegőt fújjon ki a páciens. Figyelni kell arra, hogy legalább háromszor annyi ideig tartson a kilégzés, mint a belégzés. Már néhány perce ajakfékes légzés érezhetően csökkentheti a nehézlégzést, és emelheti a vér oxigéntartalmát. Az ajakfékes légzés kedvező mechanikai hatásait egészíti ki rezonanciaképzéssel az ún. KS-pipa (kép, hozzáférhetőség). A kilégzés során magasabb nyomás mellett keletkező rezgőmozgás segít leszakítani, illetve felköhöghető magasságba hozni a hörgők falára tapadt váladékot is.
Hasi-rekeszi légzés. Legnagyobb és leggazdaságosabban működő légzőizmunk a rekeszizom. A hasprés fokozásával segíthetjük a lelapult rekeszizmot az eredeti kupolaformájának a visszanyerésére. Fekvő vagy ülő testhelyzetben tegyük a kezünket a hasunkra, és próbáljuk meg a hasunkra beszívni a levegőt. Ha jól csináljuk, akkor belégzéskor a hasunkra tett kezünk megemelkedik. Kilégzéskor a hasra gyakorolt nyomással segítsük a rekeszizmot a minél nagyobb mértékű kilégzésben.
